Nincs ki melletted lépdel,
egyedül bóklászol egy homályos képpel,
s a szived már csak gyászol,
Lelkeden egy-egy ember átgázol,
mert meguntad a szerepet, mit mindennap eljátszol.
Nincs kedved mosoly festeni arcodra,
még nem állsz készen a harcokra.
Még szükséged van a maszkokra,
támaszkodsz a belső hangokra.
Mi lassan megkeserít,
ha elfáradsz, teljesen lemerít.
Nincs semmi, ami segít,
ami mosolyra derít.
Ez egyre jobban csak hevít,
s ezzel minden sebet fölfeszít.
Nincs szükséged a boldogságra,
mert tudod fájdalom az ára.
Szükséged van rá, hogy néha összetörj,
tudd, hogy az élet téged is meggyötör.
Meggyötör és a mélybe taszít,
de sok mindenre megtanít.
Felejtsd el azt a sok harcot,
ne tedd vissza az álarcot!
Ne vond föl a vállad,
tudom neked is van valami, ami fájhat.