Belenyilalt lelkembe a fájdalom,
ezt az érzést ki nem állhatom.
Küzdök a sors ellen, mi írja életem,
loholok utána éjeken,
de messze, mint a végtelen.
A reszkető, rideg valóság lelkemet átjárja,
s a boldogság kapuját bezárja.
Szenvedésemről fájdalmaim ódákat zengenek,
s a barátok szinte már csak idegen emberek.
Már nincsen tűz, mi égett untalan,
lelkem hangjai szólnak nyugtalan.
Szikrányi reménység dúlja fel képzetem,
de eltűnni életemből képtelen.
Lassacskán elborít a végtelen,
de küzdök, s követem a végzetem.